2016. május - Somló azúrtorkú óriásai

Ahogy egyre többet fotóztam, kezdtem beleesni abba a csapdába, amit oly sokan ismerhetnek, nevezetesen az örök elégedetlenség a felszereléssel, és annak folyamatos, apránként fejlesztésének vágya. Persze az elején az ember nem tudja még igazán, hogy mire is van szüksége, ez időközben derül ki, és egy dolog kezdett már nagyon szembetűnő lenni, méghozzá a vázam avultsága. Ahogy azt már korábban írtam, egy Nikon D70 típusú vázzal fotóztam, aminek a szenzora csupán 6,24 megapixeles. Csak érzékeltetésképp egy mai mobil hátoldali kamerájának szenzorán a megapixelek száma kétszámjegyű. Persze, a szenzor méret nem minden, és nem is szabad az alapján készüléket választani, hogy minél nagyobb legyen a szenzor, azonban ilyen kisméretű szenzor esetében már érzékelhető a képek alacsony részletessége. El is kezdtem nézegetni, hogy mire lenne érdemes váltani, a sok jó tanács, és több cikk elolvasása után a Nikon D90 mellett tettem le a voksom. Szerencsémre egy jó barátom ezzel a készülékkel volt felvértezve, és egy próbafotózás erejéig kölcsön is adta szeretett gépét.

Mivel május volt, azon se kellett sokat gondolkodnom, hogy mit is szeretnék lencsevégre kapni: zöld gyíkokat. Persze, nem is olyan rég volt ez a fotótémám, viszont májusban van a zöld gyíkok nászidőszaka, és ilyenkor a hímek torka élénk kék színben pompázik, ami még egzotikusabbá változtatja ennek az amúgy is különleges gyíknak a kinézetét. A fotózás színhelyéül pedig a Somló szolgált.

Hím zöld gyík

A Somló is a Balaton-felvidéki vulkáni tanúhegyek sorát erősíti, alapkőzetével sem lóg ki a sorból, mivel az az ő esetében is bazalt. Ez amiatt jelentős, mivel a bazalt jól tartja a hőt, és a magas hőmérséklet nélkülözhetetlen a hüllők számára, ezért ezeken az élőhelyeken nagy a hüllők fajgazdagsága és egyedszáma. Szerencsére a hipotézis a gyakorlatban is megállta a helyét: szinte méterenként lehetett jól megtermett zöld gyík hímekbe botlani. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy egész délelőtt esett az eső, délután viszont ragyogóan sütött a nap, így a gyíkok ezt az időszakot kihasználva azonnal kifeküdtek melegedni, viszont annyira le voltak lassulva, hogy nem volt sok kedvük minden apró mozdulatra azonnal menekülni, így nem volt nehéz kiszúrni őket, és a fotózást is nagyban megkönnyítette.

Hím zöld gyík

Hím zöld gyík

A D90 is nagyon megtetszett: kézre álló gép, rengeteg hasznos funkcióval, a D70-hez hasonló gombkiosztással, így nem volt zavaró a váltás. A képek sokkal részletgazdagabbak, élénkebbek a színek, érezhetően fejlettebb masina. Azonban hiába láttam a gépem avultságát, és a D90 előnyeit, még nem akartam váltani. Gondoltam ezzel még elleszek egy darabig, viszont nem volt kérdés, hogy ha arra kerül a sor, mire fogok váltani.

Hím zöld gyík

Hím zöld gyík

2016. május - Badacsonyi minivaránuszok

Közelségük miatt számtalan alkalmam adódott a Balaton-felvidéki tanúhegyeken kirándulni. De nem csak ez vezérelt abban, hogy gyakran ellátogassak ide, hanem a látvány, a vulkáni tevékenység „tanújaként” megmaradt bazaltorgonák, a helyi borok, és nem utolsó sorban a rengeteg gyík is.

Nem is tudnék egy hegyet se kiemelni ezek közül, mindegyik különleges a maga módján. Azonban a Badacsony valamilyen szempontból mégis fontos a számomra: életemben itt láttam először zöld gyíkot. Még óvodás lehettem, amikor itt kirándultunk, és fent az erdőben megpillantottam ezt az óriási hüllőt. Tudtam, hogy nagy, de nem, hogy ennyire. Gigászi méretei lenyűgöztek, legalább kétszer akkora volt, mint az addig látott fürge gyíkok. Ámulatomban nem is tudtam mást tenni, mint csodálni ezt a lényt, ami sokkal szebb volt, mint a rajzokon a könyvemben. Ezt az emléket nem koptatták ki az agyam mozgó alkatrészei a hosszú évek fáradhatatlan munkája alatt, így mindig eszembe jut, amikor ellátogatok Badacsonyba.

Nem történt ez másként 2016. májusában sem, amikor sajnos csak egy villámlátogatás erejéig voltam a Badacsonyban, de a biztonság kedvéért azért magammal hoztam a fényképezőgépemet. Gondoltam, ha lesz rá egy kis idő, felmegyek a hegyre gyíkokra vadászni. Rendesen megdöbbentem, amikor már a mólón kiderült, hogy jó ötlet volt elhozni a fényképezőgépet, ugyanis a mólón lévő hatalmas beton virágládák peremén fali gyíkok futkároztak. Nem is zavartatták magukat, miközben emberek százai haladtak el mellettük percenként.

A fali gyíkok gyakran szemmel tartják potenciális támadóikat - jelen esetben az objektívet

Fali gyík

A zöld gyíkok mellett ők is a közönséges elterjedésű gyíkok sorát erősítik, bárhol előfordulnak, még az ember által lakott környezetet sem vetik meg, sőt, a kőrakásokat és kőfalakat kifejezetten szeretik. Ez a gyík a legkisebb magyarországi nyakörvösgyík – azért nem gyíkot írok, mert nála kisebb a pannongyík, azonban ő a vakondgyíkfélék családjába tartozik. A fentiek, valamint szürke színe miatt elsőre nem is tűnhet túl érdekes gyíknak, azonban közelebbről megnézve már más a helyzet: színe sem egyszínű szürke, hanem a mintázata elég változatos lehet. Személyes kedvencem, amikor az egész testét kisebb-nagyobb foltok borítják. Ezen kívül a feje formája is említést érdemel, ugyanis jóval lapítottabb, mint a többi hazai gyíknak, ami kinézetének kicsit „varánuszos” jelleget kölcsönöz. Kis termetük miatt már a korai órákban elérik az optimális testhőmérsékletüket, így napközben már folyamatosan mozgásban vannak, nem is lehet olyan napozó egyedekkel találkozni, mint a zöld gyíkok esetében. Ez fotózás szempontjából nem a legjobb, hisz csak pár másodpercem volt egy-egy képet elkészíteni. Pár képet azért tudtam róluk csinálni, utána hagytam őket, had kergetőzzenek tovább.

Fali gyík bemutatja miért is nevezték el így

Fali gyík

Fali gyík

Szerencsémre a hegyre is sikerült feljutni, igaz, nem időzhettem ott sokat, de ez is valami. Fent már zöld gyíkkal is találkoztam, egy jól megtermett hímmel egy darabig hol bújócskáztunk, hol fogócskáztunk, épp melyik játékhoz volt kedve. Azonban nekem nem volt sok kedvem játszani, így hamar feladtam. Vigaszdíjként egy méretesebb fali gyíkról sikerült készítenem egy képet.

Fali gyík

A Badacsonyt otthagyni mindig nehéz, viszont mindig gazdagodom valamivel, és most nem csak emlékekkel, és még csak nem is pár jpg kiterjesztésű digitális fájlal, hanem plusz tudással ezekről a lényekről, amit a képek elkészítése közben szereztem a megfigyelésnek hála. És ez a megszerzett tudás az, ami értékesebb, mint bármelyik kép a világon.

2016. május - Csallóköz felfedezése (2. rész)

Ahogy korábban már megírtam, nem hagyott nyugodni, hogy nem tudtam a kellő közelségből megörökíteni a csallóközi vízimadarakat, de szerencsére a megoldás nem váratott sokáig magára: 2016. májusában visszatértem a Duna árterébe egy kenuval felvértezve. A terv nem volt túl bonyolult: a kenut vízre engedtem, beszálltam, és abból fotóztam.

Mikor elindultam két dologra lettem figyelmes: az egyik, hogy viszonylag kevesebb madár volt, például a récék teljesen eltűntek. Ezt a fokozott emberi jelenlétnek tudtam be (viszonylag sokan látogatják ezt a területet), ami miatt az érzékenyebb madarak visszahúzódtak a kevésbé zavart területekre – ennek megvolt az az előnye, hogy nem kellett álcáznom magam. Persze azért tartottam a tisztes távolságot. A másik, hogy a jó idő miatt a vízben beindultak a biológiai folyamatok, aminek köszönhetően a víz már nem volt kékes árnyalatú, hanem teljesen zöld színű lett, rengeteg algával. Először sajnáltam ezt, jobban szerettem volna olyan képeket, ahol a madarak a nagy kékségen ringatóznak, de a végeredményt elnézve megtetszett ez a díszlet is, ami hozzátett a képek vadregényes jellegéhez.

Először a múltkor is megfigyelt búbos vöcsök párt vettem célba. Előző alkalommal még csak építették a fészküket (nem sokkal előtte érkezhettek meg a telelésükből), amit ekkor már teljes pompájában megfigyelhettem. Mivel április végén kezdenek költeni, ezért szerencsére ezt is megfigyelhettem, egyik madár mindig a fészekben volt.

Búbos vöcskök

Búbos vöcsök

Búbos vöcsök

Nem akartam visszaélni a vendégszeretetükkel, ezért pár kép elkészítése után odébbálltam. Kicsit beljebb evezve csodás látvány fogadott: hatalmas, indákkal benőtt fák álltak a vízparton, nádas mindenfelé. Egyszerűen öröm volt szelni a vizet, és felfedezni minden egyes szegletét a vidéknek. Közben folyamatosan szürke gémek húztak át a fejem felett robosztus röptükkel, amit megpróbáltam több-kevesebb sikerrel megörökíteni.

Szürke gém

Szürke gém

Szürke gém

Szerencsére nem csak eltűntek, hanem jöttek is madarak: az áprilisban hazaköltözött küszvágó csér is képviseltette magát pár egyeddel. Akrobatikus röptükben pásztázták a vizet, halakra vadászva, azonban néha megpihenve a zátonyon lehetőségem nyílt lefotózni őket is.

Küszvágó csér

Küszvágó csér

A túra végén visszalátogattam a búbos vöcskökhöz, akik elhagyták fészküket, így tudtam róluk olyan képeket is csinálni, melyeken közösen úsznak.

Búbos vöcskök

Búbos vöcskök

Búbos vöcsök

Mondanom sem kell, hogy nagyon a szívembe zártam ezt a napot. Egyrészt, mert végre olyan képeket készíthettem, amin a madarak nem csak apró foltok, másrészt, mert már nem csak a szemlélője voltam ennek a páratlan vidéknek, hanem a vízre szállva részese is lehettem.