2017. február - Téli madárlesen

Korábban már ejtettem pár szót az őszi madárvonulásról, illetve arról a tévhitről, hogy ebben az időszakban csak néhány madár marad itthon. Már akkor is megemlítettem, hogy ilyenkor más területekről is útra kelnek madárcsapatok, akik útja hazánkon át vezet, azonban arról még nem írtam, hogy ezek közül több olyan csoport is van, melyek vándorútja a Kárpát-medencében ér véget: ezek olyan madarak, melyek tőlünk jóval északabbra fészkelnek, és az ottani zord télhez képest a kárpát-medencei tél enyhébb. Ezeket a téli vendégeket két csoportba lehet osztani: az egyik csoportba azok a madarak tartoznak, melyek nálunk is fészkelnek, csak téli időszakban északi populációk is csatlakoznak a hazaiakhoz (vagy a helyükre jönnek), ilyen például a vetési varjú (ezért van az a jelenség, hogy ősszel, télen sokkal több vetési varjút lehet látni). A másik csoportba azok a madarak tartoznak, amelyek kifejezetten csak téli időszakban jelennek meg nálunk, ilyen például a kékes rétihéja.

A fent leírtak már önmagukban elég indokot szolgáltatnak a téli madármegfigyeléshez, azonban van még egy indok mellette, méghozzá a tavak befagyása: ugyanis ha minél nagyobb vízfelületet borít jég, a vízimadarak annál kisebb területre kénytelenek összezsúfolódni, vagy ha az élőhelyük teljesen befagy, akkor kénytelenek odébbállni, míg nem találnak egy másik vízfelületet. Ilyen szempontból szerencsésnek mondható a 2016-2017 tele, mivel elég jelentős volt a jegesedés. Ráadásul a Balaton befagyásával a lakóhelyem közelében lévő, félig befagyott mesterséges tó kellőképpen felértékelődött a vízimadarak körében. A végső érv amellett, hogy kimenjek fotózni a tóhoz az volt, hogy kaptam egy fülest, miszerint egy hím kis bukó is megjelent a tónál.

Sajnos aznap már nem tudtam kimenni, de másnap első dolgom volt felkeresni a helyet, azonban szomorúan tapasztaltam, hogy az áhított madárnak már híre-hamva sem volt. Hiába tudtam, hogy a madár valószínűleg már messze jár, és csak megállt pihenni nálunk, napokig kijártam, abban reménykedve, hátha visszajön. Az első egy-két nap amolyan görcsös kényszeresség volt a részemről, egyszerűen akartam, hogy legyen róla fotóm. Közben kicsit csalódottan készítettem pár képet a többi madárról, először fel se fogva, hogy milyen (helyi viszonylatban) különleges madarak keresték fel ezt a tavat. Amint ez az információ átjutott a megszállottságomon az agyamig, a görcsölés helyét átvette a boldogság, és egyfajta egészséges izgalom.

Jégmadár

Gátőr (jégmadár)

Különlegességből valóban minden napra kijutott, voltak itt kontyos récék, egy kanalas réce, szárcsák, barátrécék, vízityúk, sőt, a végén egy kis kárókatona is tiszteletét tette.

Kontyos récék és bütykös hattyú

Tőkés réce (tojó) és kanalas réce (hím) 

Tőkés récék és barátrécék

Tőkés récék, barát récék és szárcsa

Barátréce

Tőkés récék és barátrécék

Újra, és újra ráeszmélek a rugalmasság fontosságára, ennek köszönhetően sokkal jobban élveztem ezt a fotózást is. Ráadásul az új D90-es vázamnak köszönhetően a képek már jóval színesebbek és részletesebbek lettek, mint az eddigiek.

Kis kárókatona

Kis kárókatona

Vízityúk

2017. január - Kölkedi saslesen

2017-ben nem küldtem olyan hosszú téli pihenőre a fényképezőgépemet, mint 2016-ban (mondjuk ehhez az is hozzájárult, hogy nem voltam kényszerpihenőre ítélve), és már januárban megejtettem az év első fotózását, aminek egyik célja az újonnan beszerzett fix 50 mm-es objektív felavatása volt.

A fotózás helyszínéül Kölked szolgált. Itt a Duna mentén vettünk részt egy túrán, amit a Duna-Dráva Nemzeti Park szervezett. A túra fő attrakciójának a rétisasokat szánták, amelyek szép számmal fészkelnek a környéken.

Szerencsére gyönyörű időnk volt: az egész tájat hó fedte, a Dunán jégtáblák úsztak, az eget pedig csak vékony felhőréteg borította, néha még a nap is kisütött. A vidék amúgy is elég gyönyörű, de ezzel a körítéssel páratlan élmény volt.

A rétisasok felbukkanására sem kellett sokat várni, azonban sajnos túl messze repültek ahhoz, hogy jó felvételeket tudjak készíteni róluk, de azért így is megpróbáltam megörökíteni őket.

Miután elrepült az összes madár, elkezdtem próbálgatni a fix 50 mm-es objektívet. Nem éppen tájfotózásra tervezték, de szerettem volna elsajátítani a használatának az alapjait, és a képekkel így is meg voltam elégedve.

Azonban a képek alacsony részletessége, és zajossága már zavart annyira, hogy rászánjam magam a gépcserére, így a D70-es gépemmel ez lett az utolsó fotózásom. Szerettem nagyon, könnyű volt a kezelése, megtanított az alapokra, lehetett vele fejlődni, de úgy éreztem, hogy elértem a készülék korlátait, és ideje lenne a váltásnak.